Murakami Haruki, japán író, magyarul is olvasható könyvében ír és fut, fut és ír. Hogy vannak ezzel más írók? Magyar írónőkkel beszélgetek futáshoz való viszonyukról, most Molnár T. Eszterrel.

Oravecz Orsolya kérdezett:

Esztert egyetemista koromból ismerem. Együtt tördeltük a kezünk biokémia és mikrobiológia vizsga előtt az egyetem folyosóján, majd néhány évvel később több száz méteres sziklafalakat másztunk meg közösen. Mégis a facebookról tudtam meg, hogy „hivatalosan” is íróvá vált. Stand up! és Most már igazán című ifjúsági kötetei 2016-ban jelentek meg, karácsony előtt pedig novellafüzére, A számozottak került kiadásra. Jelenleg Freiburgban él férjével és három gyerekével.

Mióta futsz?

Egyetemista és doktori hallgató koromban intenzíven másztam. Futással eleinte kiegészítő sportként kezdtem foglalkozni, azért, hogy megőrizzem állóképességem a hosszú hegyi túrák közti időszakban. Célom volt az is, hogy picit fogyjak, szálkásabb legyek, ami a sziklafalon nagyon is előnyös. 2001 óta futok. Bár kevesebben ismerik, Fenyőgyöngyénél nem csak futni, hanem sziklát mászni is lehet. Kezdetben a mászóedzések előtt 5-10 km-eket futottam az erdőben, együtt a többi mászóval. Azután növekedett a táv, gyorsan eljutottam a félmaratonig. Egyre jobban esett a futás, mert valamiféle szabadság-élményt adott. Tetszett, hogy a családomat is figyelembe véve, szabadon választott időpontban edzhetek. Noha a triatlonba is belekóstoltam, hamar kiderült, hogy sokkal nehézkesebb megszervezni az edzéseket, így végül maradtam a futásnál.

Mire vagy a futással kapcsolatban a legbüszkébb?

Nincsenek kimagasló eredményeim, önmagamhoz mérem magam. Egyik 10 km-es versenyemen 48:48-at futottam, pedig előzetesen éppen csak 50 percen belüli időre számítottam. Emlékszem, ahogy a hajrában száguldok, a befutónál lobog a hajam – azt éreztem, hogy egészen egyszerűen menő vagyok.

Olvass tovább