„Vonzanak az emigráns írók írásai. Valamilyen módon mind identitáskereséssel foglalkoznak, fontos, hogy migránsok, idegenek, az alapvető prózaírói idegenséget új szintre emelik. Az egyetlen hely, ahol otthon vannak, a prózájuk és a saját fejük.” – Rácz I. Péter páros interjúja Mindketten Németországban élnek, írnak, műfordítanak, viszonylag későn, közel egyidőben kezdtek el kötetekkel jelentkezni, legújabb műveik az Ünnepi Könyvhéten láttak napvilágot. Összeköti még őket a testbeszéd is: a Holdvilágképűek miniprózakötet a betegségek sajátos költői felsorolása, a Szabadesés Németországban játszódó krimiben pedig többek között a nyomolvasás során kapnak különös hangsúlyt a testrészek – nem mellesleg a szerző immunológus, biológus. Tóth Kingával és Molnár T. Eszterrel egyidejűleg ültünk le skype-olni a világ három szegletében.

Mennyire működik a híres német Willkommenskultur, befogadókultúra a mindennapokban?

Tóth Kinga: Vegyes a kép: míg a kisebb közösségekben ott a tartózkodó félelem az idegenektől – „légy hálás, hogy vendégül látunk, ne kekeckedj” –, addig például Berlin teljesen nemzetközi. Mikor hosszabb időre Jénába készültem, azzal bátorítottak itthon: meglásd, jó lesz, a keletnémetek megértenek majd, szép emlékeket őriznek a Balatonról!… Nos, ehhez képest kaptam hideget-meleget. Már a hivatalos lakcímbejelentkezés sem ment simán. Amikor vagy 4 hónapja nem sikerült rendesen bepecsételniük az okmányomba, már a saját nyelvtudásomban is kételkedtem. De volt, hogy két hölgy rémült halálra tőlem, mikor megszólítottam őket egy bevásárlóközpontnál, hogy váltsák fel a pénzem, mert nem volt 1 eurósom a bevásárlókocsihoz. Visszaküldtek Szudánba–Szíriába – bár nyáron elég barna vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy démoni terrorista figura leszek a 162 centimmel. Miközben nem sokkal később az egyetemen léptem színpadra nagy sikerrel mint a város írója.

Molnár T. Eszter: Ez nálam annyival cifrább, hogy én tavaly óta már német állampolgár is vagyok. A lakhelyem, Freiburg polgárai próbálnak ugyan nyitottak lenni, de nem igazán megy nekik. Tizenegy év után már kezdenek ugyan feloldódni velünk szemben, leküzdik az ellenérzéseiket, de az elején állandóan megkaptuk a „Németországban mi nem szoktunk…” kezdetű mondatokat, amelyek úgy folytatódtak, mintha legalábbis az őserdőből jöttünk volna. De az idegenekkel szembeni előítéletekben benne van a nagyfokú tájékozatlanság is: nekem az intézeti főnököm próbált úgy segíteni a beilleszkedésben, hogy elmagyarázta, mi is az az adó. Biztos volt benne, még soha nem hallottam róla, mígnem az indiai kolléganőm fölvilágosította, ez azért világszerte ismert fogalom.

Olvass tovább